2018. feb 27.

Szeretem a szenzorosságomat! - Milyen felnőttként szenzoros integrációs zavarral élni?

írta: Zűrzavaros Család
Szeretem a szenzorosságomat! - Milyen felnőttként szenzoros integrációs zavarral élni?

 Ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ennek (rögtön a fenekem után ;) ) köszönhetem a férjemet. Neki a „jószívű, hippi” tetszett, aki vagyok. Értsd: szociálisan elég érzékeny és mindent elejt, nekimegy, elhagy. Ezek mind szenzoros „tünetek”, amik láss csodát szeretnivaló tulajdonságokká váltak.

Amikor szenzoros integrációs zavarral diagnosztizálják a gyerekünket az első kérdésünk az, hogy jó, jó most lehet, hogy egy kicsit nehéz, de felnőtt korára rendben lesz? Jelentem igen. Mindjárt ki is fejtem:

Mind arra vágyunk, hogy a gyerekünk találjon párt, barátokat, legyen családja, olyan karrierje, amiben sikeresnek mondható és még élvezi is. Vagyis, hogy boldoguljon az életben. Én is ezt kívánom a fiaimnak. Az általam ismert felnőtt szenzoros emberek (értsd a családom fele és az ismerőseim egy része, igen mi vonzódunk valahogy egymáshoz) többsége mindezt elmondhatja magáról. Persze megmaradnak érzékenységek: nem bírom az erős hangokat, az erős napsütést, a nyers húst, a tömeget, a vezetésben gondot okoz a térbéli tájékozódás, ha közel jön hozzám egy autó, és előtérbe kerül a szociális szenzibilitás, de mindez kezelhető. 

anyafia.jpg

A legnagyobb dolog, amit én a szenzorosságtól „kaptam” az a küzdeni tudás és a kreativitás és azt látom, hogy ezt a két tulajdonságot a nagyfiam is megtanulta – szerintem jórészt a szenzorosság miatt. Megtanult önállóan megoldásokat keresni, ahogy én is: ha nem bírom elviselni az ünneplőt mást/máshogy kell felvenni, ha nem szeretem a hajmosást egy rituálét építek köré. Sok-sok egyedi megoldással a hátunk mögött és hihetetlen kitartással (ezt jórészt az akadályozott beszédfejlődésnek köszönhetjük) messzire jutottunk. Nem véletlen, hogy az ADHD-sok 400%al nagyobb eséllyel kezdenek vállalkozásba (én azt hiszem ez a szenzorosokra is igaz lehet.)

A szenzorosság főleg a gyerekkorban - amikor még érik az idegrendszer - nagyon nehéz és sajnos gyakran kíséri bántalmazás, csúfolás (bullying), főleg, ha nincs diagnosztizálva és a szülői megértés is hiányzik. Szerencsére a mi gyerekeinknek ezzel már nem, vagy legalábbis egy biztos szülői háttérrel kell szembe nézniük. Én ezért amúgy sem a szenzorosságot (ADHD-t, autizmust), sokkal inkább a környezetet és a tudatlanságot, a közbeszéd hiányát okolom. Ha végignézek a történetemen mégis azt gondolom, hogy a szenzorosságom többet adott, mint amit elvett, vagyis inkább nehezített.

Azt látom, hogy a szenzoros emberek kicsit máshogy működnek, szinte mindig szociális érzékenység is kíséri a tüneteket (ez főleg kamasz és felnőttkorban csúcsosodik ki) és ez nehézséget okozhat a barátok körében, a munkahelyen (sértődések, magunkra vett megjegyzések). Ezek hatása kizárólag önismerettel tompítható. És az önismeretnek fontos része a diagnózis ismerete. Én mindig is kicsit "másnak" éreztem magam és amikor a gyerekem kapcsán én is kaptam egy diagnózist megkönnyebbültem. Végre nem ufó voltam, hanem tartoztam valahova, ráadásul egy igen népes törzshöz. Épp ezért a családunkban nagyon fontos, hogy nyíltan beszélünk a szenzorosságról, de a beszédgondokról is: ez nálunk valami természetes, a személyiségünk része: lehet, hogy a gyerekeinknek nehezebb a beszéd, de csodásan rajzolnak és építenek, lehet, hogy érzékenyebbek vagyunk, de szuperül tornázunk, ahogy Pistikének is megvan a maga nehézsége, gyakorolni valója, mert hiába beszél gyönyörűen, de nem tud focizni. Neki azt kell gyakorolnia.

Én hiszem, hogy minden rendben lesz és gyerekeink boldogságát nem a szenzorosságuk, vagy más nehézségeik határozzák meg, hanem hogy mit tudnak a maguk javára fordítani ezen az úton.

>>OlvasolAkkor kérlek lájkolj minket a Facebookon is, ugyanis szeretnék szakértőket meghívni és ehhez kellenek a számok.

Szólj hozzá

nevelés psziché szenzoros