Ez a fel felbukkanó érzés, küzdelem időnként magával ránt és hónapokig elmerülök benne, bekerülök egy spirálba, ami nem enged.  Amikor válság van (korona, vagy anyós) szinte biztos, hogy egy intenzívebb időszaknak nézek elébe. Régen ezt utáltam, kapálóztam ellene, féltem, hogy csak az időmet vesztegetem, hogy nem haladok előre és hogy már megint ezen rágódok. El akartam nyomni. Rendkívül elfoglalttá tettem magamat (nem volt nehéz) és így időm sem volt rá gondolni. De ma már tudom, engednem kell ezt a vizet átfolyni magamon, hogy egy újabb réteget hámozok le így a bántalmazott gyermekkor rám száradt sarából. És megint egy kicsit könnyebb lesz és megint egy kicsit szabadabb leszek.  Ma már tudom, hogy ezek a hullámok a gyógyulás hullámai, bele kell engedni magamat, sőt megkockáztatom meg kell lovagolni, ki kell használni őket.

Régóta tipródom, hogy írjak-e erről ebben a blogban, de azt gondolom ezzel rengeteg szülőnek dolga van. A mostani szülő generáció jó része a 70es-80-as években nőtt fel, amikor is az elfogadott nevelési elvek nem feltétlen voltak gyerekbarátak. Mi még kaptunk körmöst a 80-as években a fővárosi belvárosi általános iskolában, kötöztek ki túlmozgásos gyereket a székhez (ma már tudjuk, hogy ADHDs) és hagytak otthon egyedül órákra, mert vásárolni mentek, elfogadott volt a pofon és a lehülyézés.  Különösen a valamilyen formában átlagtól eltérő gyermekként felnövő szülőknek van ezzel dolga. És az olvasóim között azért akad pár.

Én bántalmazott gyerekként nőttem fel, az én történetem nem hétköznapi, de ugyanúgy roncsoló, ha az ember csak pont az elfogadást nem kapja meg. Ha azt hallgatja, hogy hülye (mert mondjuk diszlexiás), vagy, hogy bezzeg a bátyád, vagy hogy mit hisztizel itt, mi vagy te lány, vagy hogy te vagy a rossz gyerek, ülj meg a fenekeden. Ezek a hangok, hiedelmek és vélemények meghatározzák a mi belső hangunkat, azt amit gondolunk magunkról. A gyerekként kapott reakciók feloldás nélkül automatikusan jönnek ki a szánkon/kezünkön és csattannak a saját gyerekeinken.

És nem, nem lettél mégis ember, mert sérültél ami miatt nehezebb az utad. Hagy induljon a te gyereked ezzel óriási előnnyel. Azzal, hogy vele már másként csinálod magadat is gyógyítod. A szülői minták felülírása nem megy feldolgozás nélkül. A feldolgozás pedig egy út, a sérülés mélységétől függően akár hosszú éveikig tartó út,  amin szülőként egyszerűen muszáj végig menned. De nem csak szülőként, emberként is.

Én ezen az úton már egy ideje járok, a tapasztalataim talán segíthetnek neked is.

Először is: mi az a bántalmazás? Nem a szíjjal verés. A bántalmazás a nevelési célzattal adott pofon, a szándékos pocskondiázás, megalázás, minden olyasmi ami a gyerek határait, méltóságát sérti, nem engedi gyereknek lenni – tehát, ha az a jó tét lélek tök részeg és a gyerek látja el őt, nem fordítva. Amit nem tűrnél el te a gyerektől, az a bántalmazás. Nem bántalmazás, ha a gyerek életében összesen háromszor adtál egy pofont, mert elszakadt a céra, mert kiszaladt az útra például. Ez hiba, amit rendbe kell hozni. Mindjárt leírom, hogy hogyan.

Azt gondolom, hogy a felismerés és a beismerés a határeseteknél, a nem szíjjalverős történetekben a legnehezebb. És ez nagy baj, mert szembenézés és néven nevezés nélkül nincs gyógyulás.

Ez elsősorban a gyerekkori bántalmazás szemszögéből íródott cikk, de az itt elhangzottak igazak a kapcsolati erőszakra és más traumákra is – pl az iskolai vagy edzői bántalmazásra stb.

És hogy mi a gyógyulás? A gyógyulás nem az, mintha meg sem történt volna.  A komoly bántalmazáson átesett gyerekek  nem lesznek azok a felnőttek, akik ezen gyermekkor nélkül lettek volna. Más emberek lesznek, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek boldogok, nem élhetnek örömteli életet. Én a Kintsugi megközelítésben hiszek: a Kintsugi egy japán művészeti forma, amikor a törött porcelánt nemesfémmel ragasztják össze, és így valami mást, valami gyönyörűt kapnak végeredményként. A gyógyulás az, hogy ami történt már nem befolyásolja az életedet, döntéseidet és megtalálod az örömöt az életedben. A gyógyulás egy folyamat, van egy pont, ahol már ezt elérted, de még vannak rémálmaid, előjönnek új emlékek, új emésztenivalók és a hozzájuk kapcsolódó szorongás, de már látod a fényt az alagút végén. A gyógyulás nem lineáris, ahogy írtam, rétegenként, hullámokban történik. A felismerés és megfogalmazás, elfogadás hosszas kinlódása után begyorsul a folyamat.

Mindjárt leírom, hogy mi is kell a gyógyuláshoz és hogy milyen források segíthetnek, de előtte egyszerűen muszáj tisztáznom néhány olyan tévhitet, amit akár pszichológusoktól is hallottam és nagyon ártalmasak! Ahogy ártalmas az  az elfogadott nézet is, hogy ebből nem lehet meggyógyulni. Nem is szeretem ezt a szót, ahogy az áldozat szóval is rengeteg gondom van, mert a tehetetlenséget és a sajnálatot képviselni. De én már nem vagyok gyerek és már nem vagyok tehetetlen sem. Én túlélő vagyok, aki a feldolgozás kemény útján jár és egyre inkább egész és szabad ember. Tudom, hogy el fogok oda jutni. (ebben egyetért velem sok túlélő és szerencsére egyre több pszichológus is. Lásd Peter Levine munkáit)

És akkor a tévhitek:

De mással sokkal rosszabb dolgok történtek – ez szinte mindenkiben felmerül. Neked nem is volt rossz, ennél sokkal rosszabb történetek is vannak, nincs is mit feldolgozni. De a sérülés nem egy objektív dolog, az ahogyan te érezted magad attól a megnyilvánulástól csak az számít. A trauma nem az ami történt veled, hanem az amit benned okozott.

Engedd el –nem lehet és nem is szabad elengedni. Az elnyomott érzelmeket meg kell élni, más lehetőség egyszerűen nincs. Egyre élesebben látom, hogy a társadalom is arra nevel, hogy ne éljük meg, hanem inkább nyomjuk el az érzelmeinket. Tegye fel a kezét aki már hallotta, hogy nem szabad sírni. Még az óvodában is. Sírni igenis kell! Tudom, hogy milyen nehéz hallgatni, főleg, ha gyerek korodban te is elnyomtad az érzéseidet, de bele kell állni. Ahogy bele kell állni ebbe a munkába, ami nehéz és fájdalmas és semmi mást nem érdemel, mint tisztelet, empátiát és megbecsülést. Azok akik ezen az úton járnak a legbátrabb és erősebb (nem a Bruce fajta, hanem a Brené Brown fajta) emberek.

Meg kell bocsátani – Vannak dolgok amiket nem lehet megbocsátani és vannak akik soha nem kérnek bocsánatot (mellesleg a bántalmazók 99%-a!) Hogy bocsátanál meg valakinek, aki nem ismeri el a tettét és nem kért bocsánatot? A megbocsátást én úgy értelmezem, hogy nem táplálod a haragod, ezt az energiát arra használod, hogy megbocsáss saját magadnak, hogy gyógyulj. Döbbenetes tény, hogy szinte minden bántalmazott az hiszi (hiszen ezt táplálták belé a bántalmazói), hogy az ő hibája ami történt. Nem te tehetsz róla természetesen. És a túlélő mechanizmusaidat is bocsásd meg magadnak. Én disszociálok, amit sokáig utáltam magamban, egészen addig, amíg az egyik emlék visszatértekor megéltem azokat az érzéseket, amiket akkor eldiszociátam. Most már tudom, hogy ha nem használom ezt a stratégiát akkor, akkor már biztos, hogy nem élnék. Ma már hálás vagyok annak a pici lánynak és csodálom, hogy képes volt így túlélni, hogy megtalálta a módját. Ahogy most már felnőttként én is megtalálom a módját, hogy ebből továbblépjek.

Az anyádat tisztelni kell, egy anya a legjobbat akarja. Sajnos nem minden anya és sajnos nem minden nagymama. Ez szentésgtörés, még csak leírni is, de tudnék mesélni. Pár éve kezdtünk csak erről beszélni ( pl Peg Streep), de épp ideje szembenézni ezzel. Meglepően sok a bántalmazó anya és nagymama, a legújabb amerikai kutatások szerint a bántalmazók többsége.

Nem szakíthatod meg a kapcsolatot a családoddal, a vitákat rendezni kell.  Ha nem megy a te hibád, és még nem nőttél fel. Nos ez nem vita és nem mindig lehet rendezni. Minden jogod megvan hozzá, hogy a mérgező embereket kiiktasd az életedből, vagy teljes megszakítással, vagy felületes kapcsolatot fenntartva, kinek mi jön be. Van, hogy a határaidat csak így biztosíthatod és van, hogy csak így tudsz gyógyulni.

Bizonyíték kell, honnan tudjam, hogy igaz? – erre nekem sajnos éveim mentek el. De hogy lehetne bizonyítani valamit, ami a négy fal között történt? Hinned kell a saját emlékeidnek. Ha szerencsés vagy, akkor van olyan rokonod ismerősöd, aki ha nem is a teljes igazságot, de a valami nem stimmelt dolgot elismeri (sajnos ez nagyon ritka). De ha nem, akkor nyugodtan higgy magadnak! A lelked mélyén tudod.

Gyógyulni csak terapeutával lehet – erre nekem legalább 10 évem ment rá. 6. terapeutánál járok, ebből egy volt kicsit hasznos és egy nagyon, de ő CBT-vel foglalkozott és bár nagyon hasznos volt amit tanultam tőle, nekem a belemenős lelkizésre lett volna szükségem. Magyarországon megfelelő és a gyermekkori traumákban jártas terapeutát találni még ma is nehéz, bár ez az elmúlt években sokat javult szerintem. Ha érzed, hogy a terapeutával való kapcsolatodban valami nem stimmel, vagy nem validálja a történetedet (azt mondja, hogy lehet, hogy paranoid vagy – megtörtént!), vagy azt mondja, hogy 20 ülésből megvagy azonnal menekülj! A cikkben adok konkrét információ forrásokat, közösségeket, amelyek segítségével magad is sokat tehetsz, amíg keresed a pszichológust, vagy amúgy is.

A düh rossz, tanuld meg kezelni (jelen esetben értsd elnyomni) relaxálj. -  ÓRIÁSI  tévedés! Először Edith Eva Eger könyvében olvastam, hogy ráült a terapeutája és ahogy küzdött ellene ki tudta sikítani a dühét. A düh kiengedése önmagában nem rossz dolog, minden okod megvan a dühödre. A düh hasznos: megmutatja, hogy hol történt vele igazságtalanság. A düh egy iránytű, amit követni kell. A dühöd tartja zárva a gyászodat és így a gyógyulásodat is. Muszáj megengedned magadnak. Fuss, sikíts az erdőben, verd ököllel a párnát. A furcsa és szerencsés dolog ebben, hogy bár hihetetlen, de ezt irányítottan is lehet: ha olyan hangulatban vagy, vagy van olyan zenéd, filmed stb, akkor gondolj arra ami történt és püföld azt a párnát. Fáradásig. Gyakran.

A bántalmazás kétszemélyes történet. Nem, legtöbbször az egész családot érinti, de ha mégis a másik szülő „csak” néma tanú, akkor az ott egy feldolgozandó trauma. Sokszor a másik szülő szerepe is aktív, előtérbe toll téged, hogy ne ő legyen a célpont, ha ő maga nem is tesz semmit, ez már épp elég. Esetleg neked kell őt pátyolgatni? Ellátni? Egy gyereknek? ez is bántalmazás! (természetesen van, hogy tényleg nem tud róla a másik szülő ez most a többi esetre vonatkozik)

És van egy pont, amikor már annyi réteget lehántottál, hogy eljutsz a tágabb környezetedhez: hogy lehet, hogy a nagynénéd, a tanárok nem tettek semmit? Nálunk is többen tudták és nem tettek semmit. Mi az ő személyes felelősségük?

Egyszer nekifekszel és túl vagy rajta. Nem, ahogy írtam ez hullámokban jön. Van, hogy hónapokig szinte semmi dolgod vele aztán jön egy intenzívebb időszak. És sokszor ez évekig így megy.

Az elkerülés gyógyulás – ez sajnos egy gyerekkorból rádmaradt, akkor életmentő, de ma már káros túlélési stratégia. Ha elkerülésből nem vállalsz egy adott munkát, nem vállalsz gyereket akkor ott neked dolgod van. Dolgozz magadon és éld azt az életet amit szeretnél!

A bántalmazást megélt szülők a legtöbbször nehezen korlátoznak, nevelnek, túl megengedők. Ez sokak szerint ugyanolyan káros, mint a bántalmazás. Te jó ég, dehogyis! Persze, hogy nem ugyanolyan káros, de tény, hogy nem is jó. De egy csoda, hogy megállítottad a bántalmazás körét és ezt senki nem vitathatja el tőled! De neked nagyon nehéz határokat szabni, hiszen éveken keresztül tudatosan bontották le a szüleid a határaidat. Neked konkrétan nincsenek is. Ráadásul a gyerek minden baja, a saját akkori érzéseidre emlékeztet. A gyerek boldogsága, a saját belső gyermeked boldogsága is. Nehéz ezeken túlnézni. De a nevelés, csakúgy mint a gyógyulás egy folyamat. Ahogy haladsz előre szépen lassan kiépíted a saját határaidat és megtanulod a gyerekeid érzelmeit a helyükön, sajátjukként kezelni. És akkor szépen elkezdesz határokat állítani. Addig is, ha nem is határszabásban, de másban tudsz biztonságot nyújtani a gyereknek: a szigorú napirend betartásával. A legkönnyebb nemet mondani olyan dolgokra, amikről biztosan tudod, hogy nem jogosak: nem, nem veszel neki most legot, és nem nem ütheti meg a másikat. Innen indulunk és szépen kiépül egy rendszer. 

És akkor, hogy mit is tegyél:

Első lépés, hogy beismered magadnak, ami történt. Komolyabb trauma esetén nagy valószínűséggel nem emlékszel a gyerekkorodra, de amire emlékszel és ami a felnőtt korodból látszik és amire a szíved mélyen gyanakszol az igaz. Mond ki hangosan magadnak és kezdj el olvasni a témában.

Kezd el a rendszeres düh-kiengedést és a rendszeres írást: írj kézzel, ha lehet és írd le az érzéseidet, a gondolataidat, ami a lelkedben kavarog (tanulj meg írni Elisabeth Coreytól!)

Csináld végig a Mérgező szülők könyvet. Kevesen ismerik fel, de ez egy munkafüzet! Nem olvasgatni kell, hanem csinálni. Jó, ha végigkísér egy terapeuta, de az is jó, ha te egyedül csinálod. Előre szólok, hogy ezt a könyvet legalább kétszer végig fogod olvasni. Ahogy lejönnek a rétegek el fogsz jutni a másik szülő szerepéhez és ott elő fogod kapni újra azt a könyvet.

Coming outolj - Beszélj róla.  Először is beszélsz róla a szülőknek, a testvéreknek, a családnak. Ez nagyon nehéz én részben írásban tettem meg. Tudnod kell, hogy 99%, hogy mindenki tagad és elfordul majd tőled.  Ezt el kell gyászolni, de hidd el nekem jobb ez így. Most tudsz elkezdeni igazán gyógyulni. Itt ne állj meg: beszélj erről fontos barátoknak, a párodnak, az interneten, cikkekben, akárhogy. Nem baj, hogy nem hiszik el, nem baj, ha elfordítják a fejüket. Ezt nehéz hallani, nehéz befogadni. Nekem két gyerekkori barátnőmön és a páromon kívül senki nem hitte el, vagy csak elfordult. Ez már nem a te dolgod. Arra is figyelmeztetlek, hogy ha megszeged a családi titoktartást sokan elfordulnak tőled (testvérek, tágabb család), de ez sem a te hibád. Az övék.

Minden nap írj. Ez nehéz és nekem nagyon nehezen jön össze, de igyekszem – Elisabeth Corey iránymutatásai szerint csinálom és csak ajánlani tudom!

Használj grounding tecnkikákat – naponta többször is tudatosítsd magadban, hogy hol vagy, érintsd meg a fejedet, mozgasd meg a lábadat. Nem kell hosszan meditálni...

Belső gyermek újra-nevelése (reparenting) Most már felnőtt vagy: légy az a felnőtt akire annak a kisgyereknek szüksége lett volna. Minden nap az ebéd, vagy reggeli kávé előtt (ha van olyan étkezés, amikor egyedül vagy) szánj 1 percet a belső gyermekedre: arra a kisgyerekre akit bántottak és ott él benned tovább. Én közgazdász vagyok, nagyon realista, a tudomány embere, de hidd el ebben semmi spiritiszta elhajlás nincs. Én nagyon erős fantáziával bírok, így vizuálisan elképzelem őt, beszélgetek vele, de ahogy neked jobb. Én ezt teszem: rajzoltam neki egy olyan bunkert amire ő is és én is vágytunk (vagyis gyerekként is) Ebben a bunkerben lakik most, a kedvenc tárgyaival körülvéve. Nekem a szeretet és biztonság hiányzott a legjobban gyermekkoromban így sokat ölelem, az ölembe ültetem és megvigasztalom, elmondom neki, hogy nem az ő hibája és hogy vigyázok rá. Ma már sokat nevet is az a belső gyermek és ennek eredményeképpen ma már képes vagyok ránézni a gyermekkori képeimre, mert az a kislány akit látok nem gusztustalan, hanem cuki és elképesztően erős. Valaki akit csodálok. Nekem ez még mindig nehéz, így ha csak fél percet tudok, akkor csak fél percet csinálom. A lényeg, hogy rendszeresen. Ugyanígy minden nap teszek valamit értem, vagy ő érte: nem kell nagy dolgokra gondolni: egy egészséges ebéd, 20 perc torna, elviszem 5 percre sétálni, hülyéskedek a gyerekekkel, együtt rajzolunk.

 Értsd meg a családodat: honnan, milyen háttérből érkeztek a szüleid, nagyszüleid, milyen hiedelmeket, családi hitrendszert hoztak magukkal. Milyen viták zajlanak a fejedben, mi az az állandó körforgás, önostorozás. Tudatosítsd magadban, hogy amiket magadnak mondasz az honnan is jön. Kinek a véleménye az, mi a háttere, túlzás, a jelenlegi helyzetre vonatkozik egyáltalán?

Szülő vagy? Figyelj a triggerekre! De amúgy is. Mi az, ami visszaröpít az időben, mi az ami teljesen kiborít és nem tudsz rá higgadtan reagálni. Az a trigger és valószínűleg összefüggésben van valamilyen fel nem dolgozott traumával. Ha tudod, hogy mik ezek, nem érnek felkészületlenül és ha már látod a jeleket hátra tudsz lépni. Szó szerint lépj hátra, menj ki, adj magadnak egy percet, igyál egy hideg vizet.

És nagyon fontos, hogy amennyi időt csak tudsz azt szakítsd ki magadnak. És aludj! És írd le magadnak az esemény után, hogy milyen érzéseket, reakciókat váltott ki belőled az a trigger. Ott van egy réteg, amit most meg tudsz piszkálni

Előre szólok, hogy hibázni fogsz, főleg ott a triggerek tájékán. De ritkán (sokszor nem többet mint a normál családból származók) de te ezt rettenetesen fogod megélni. Azt hiszed te is bántalmazó vagy. Nem vagy az, hibáztál. Ilyenkor azonnal bocsánatot kérsz, elmondod, hogy nem a gyerek hibája, nem ő tehet arról, hogy te így reagáltál. Nem azért kiabáltál, szaladt ki valami csúnya a szádon, mert ő rosszalkodott. Azért mert te nem tudtad kezelni a saját indulataidat. Te vagy a felnőtt. Ezt nagyon fontos, hogy a gyerek is tudja.  A legrosszabb amikor a gyerekre kenjük a mi bukásunkat.

És tegyél meg mindent, hogy még ennyit se hibázz – lásd fenti tanácsok.

Légy türelmes magaddal!

És mit tehetsz, ha a környezetedben gyanítasz, tapasztalsz valami ilyesmit?

1. Hát először is nem fordítod el a fejedet sem akkor ha gyerekről, sem akkor ha felnőttről van szó. Igenis kiállsz a bántalmazott mellett, a bántalmazók gyávák: én 14 éves vékony, apró, megfélemlített tiniként megfogtam az anyám kezét és azt mondtam, soha többet nem üthetsz meg. És soha többet nem is ütött meg. (ez a kedvenc gyerekkori emlékem) hogy lehet, hogy a körülöttem élő sok felnőtt ezt nem tette meg? Hogy lehet, hogy mi mind szemet hunyunk? És ha erre valamiért mégsem vagy képes, akkor azt mondod a gyereknek: tudom, hogy mi történik, ez borzasztó, nem te tehetsz róla, az én házamba bármikor átjöhetsz
2. Támogatsz olyan civil! szervezeteket akik ezzel dolgoznak
3. Nyíltan mersz beszélni róla és ha valaki a fenti cikknek ellentmondó hipotézisekkel jön, kijavítod.

források, amiket nagyon ajánlok:

https://www.facebook.com/SebestyenEszterPszichologus/

https://beatingtrauma.com/

https://www.facebook.com/BeatingTrauma/

https://www.facebook.com/groups/257351061401768/

https://moly.hu/konyvek/susan-forward-mergezo-szulok

Nevelés, mivel nincs mintád: Pozitív gyereknevelés, https://www.ahaparenting.com/

https://www.libri.hu/konyv/bessel_van_der_kolk.a-test-mindent-szamontart.html

https://www.libri.hu/konyv/peter_a_levine.a-tigris-felebresztese.html

Nem vagyok pszichológus,

ha bajban érzed magad kérlek HÍVD: https://unicef.hu/ezt-tesszuk-itthon/segitunk/hova-fordulj-a-bajban