Pár hónapja szembe jött velem egy Facebook idézet: a düh amit érzel az a gyász. 6 rövid szó, semmi extra tartalom, ráadásul ismerem a gyász fázisait, mégis megütött a felismerés. Azért késett ennyit – 3 éve érzem – mert egyszerűen nem a miatt érzem a gyászt, ami miatt „kéne”, amit mindenki elvár tőlem. Az én gyermekeim diszfáziásak, megkésett és nehezen érthető beszéddel küzdünk, egyre jobb eredményekkel. De én emiatt az az igazság, hogy nem éreztem kirívó gyászt, a mai napig nem érzem komoly problémának. Mármint, ha csak a konkrét nehézséget nézzük. Viszont fájdalmas és nehéz hozadéka volt ennek, ami miatt 3 éve beleragadtam ebbe a gyászba: csalódtam  - nagyon jogosan – az emberekben. És a felismerés, majd a mostani teljesen hasonló helyzet, amelybe a koronavírus miatt kerültünk feloldotta bennem ezt a gyászt.

De az az igazság, hogy a vírus megjelenése először nekem rettenetesen nehéz volt. Mégpedig azért mert újraéltem az SNI-vé válásunk lépéseit, vagyis az arra jövő reakciókat. Szerencsére a jókat és a kivezető utat is.

 sorrendben:

Újra megéltem, hogy nem számíthatok a szakértőkre, az államra: senki nem fogta a kezünkket megfelelően az elején: hordjunk maszkot, vagy csak ártunk vele? pontosan milyen mértékű a veszedelem? Mindenki a saját érdeke mentén kommunikált. Az állam a szerepe megerősítésére használta ki a helyzetet. Számomra ez pont ugyan olyan volt, mint amikor másfél évig vizsgálgatták a fiamat és nem bírták megmondani, hogy miért nem beszél, és elúszott a legfontosabb másfél év az életünkből. Ahogy leírom ezt a mondatot még mindig görcsbe szorul a gyomrom.

Ismét a Facebook alternatív csatornái, és az angol nyelvű hírforrások segítettek: az 1001 orvos a hálapénz ellen normálisabb hírforrásnak tűnik, a külföldi hírforrások közt is meg lehet találni az objektívebb forrásokat.

Amikor két és fél évesen gyanússá vált, hogy nem beszél eleget a fiam, hiába rohangáltunk szakértőkhöz, pszichológushoz, alapítványokhoz. Majd  közösségben beszél, pszichés okai vannak stb. hallottuk újra, meg újra. A kedvencem az volt, amikor másfél évig jártunk egy csecsemő konzulenshez, mert ajánlották és amikor rákérdeztem a védőnőnél, a gyerekorvosnál, és a bölcsiben is, hogy tényleg jó helyen vagyunk-e, bőszen bólogattak. Csak utólag tudtam meg, hogy kizárólag azért mert a hölgy a polgármester felesége volt. Senkiben nem volt annyi, hogy szóljon, hogy rossz helyen vagyunk. És ez nem az ötvenes években történt, hanem 4 éve Budán.

De szerencsére működött a kutatási ösztönöm és utánanéztem angolul is. Egy idő után pedig megtaláltam a magyar forrásokat is, ahol már kaptam segítséget, így eljutottam a megfelelő szakemberekhez is. Ez a forrás a www.szenzorosagyerekem.hu volt.

Tájékozódási rohamok

Újra megéltem – igaz kicsiben – hogy a saját biztonságérzetem érdekében saját, független véleményt kell kialakítanom és ehhez bizony infó kell. Két hétig mindent elolvastam amit tudtam a vírusról, magyar és angol nyelven egyaránt, és amikor magam számára biztonságos mennyiségű infót begyűjtöttem lekorlátoztam magam napi egy hírolvasására. Így már nem ebben élek. Ez a gyerkőc esetében háromnegyed évembe telt. Addig éjjel-nappal olvastam.

Próbálsz tenni valamit, de nincs összefogás a civilek között sem. Többen érzik, hogy tenni kéne valamit, és megint az egyén tesz, nem az állam: van aki – sokan – maszkot varrnak, van aki az egészségügyi dolgozókat eteti, van aki élelmet gyűjt a most még jobban elesetteknek, és van aki bevásárlásokat szervez. De mindenki külön-külön igyekszik. Innen kívülről nem látok összefogást, ettől persze lehet, mert például az egészségügy igényeit jól képviseli a MOK.

Anno én is sok civilt megkerestem, de valahogy nem sikerült együttműködni, kivételként említeném a CSEVE csoportot.

Sokakból a legrosszabb jön elő: maszk és idős-gúnyolás, ész nélküli felvásárlás, kimozdulók és gyerekesek bullyingja. Arról nem is beszélve, hogy ez most a bántalmazás csúcsidőszaka is. Persze nagyon könnyű a Facebookon lelkendezni, este 8-kor tapsolni, meg szivecskéket rajzolni, ennél már sokkal nehezebb lenne ételt vinni, lemondani az otthon felhalmozott ffp2-es maszkok feléről az egészségügyi dolgozók javára, bevásárolni a szomszédnak.

Ugyanezt a rosszat éltem meg négy éve, amikor csúfolták a gyereket az óvodában, a játszótéren, a szülők szeme és füle előtt, vagy egyenesen az óvónő tette. Ez akkoriban engem nagyon megviselt és évekre egy igen éber, készenléti állapotba kergetett, amely új helyzetekben azonnal újra aktivizálódik.

Ugyanakkor sokakból ilyenkor előbújik a jó: Marika és Julika ájulásig álarcokat varr és osztogat ingyen, éttermek főznek az egészségügyi dolgozóknak, emberek csokit adnak a futárnak, kukásnak. Van aki bevásárol az időseknek (lszi az otthon ápolóknak is!) Cégek vállalnak felelősséget: divatházak védőfelszerelést varrnak, búvárfelszerelésből eszkábálnak lélegeztető gépet, emberek állnak ki méltatlanul kiebrudalt kórház igazgatók mellett.

Ahogy anno mi is megtaláltuk a segítőinket szakemberek és más anyukák formájában.

Öndícséret a közösségi médiában – mivel szemtől szembe nem lehet. A gyászom fókuszában az elvesztett barátok és családtagok álltak: 80%-ukat elvesztettem, volt aki csak úgy elkopott, volt akitől én távolodtam el, mert túl fájdalmas volt fenntartani és hallgatni – teljesen alaptalanul – hogy majd kisegítő suliba megy, vagy hogy bezzeg az ő gyereke nem SNI-s és neki nincs baj az agyával. Hasonló érzés (kicsiben), amikor a Facebookon most minden szuper-anya kézműveskedik, leckét ír és 3-4 fogásos ebédeket főz, de szigorúan a napi jóga után.

Én sajnos ezt a szintet nem tudom hozni, a legfontosabbakra figyelek oda, de mostanra megtanultam ezt megengedni magamnak. Ez a világjárvány számomra is sok veszteséget hozott, megengedem magamnak, hogy nem most végzem el a Harvard egyébként szuper tanfolyamát, és nem most leszek internet-sztár a vicces videómmal, vagy aranyló kalácsommal.

Szerencsére a személyes életünk is rendeződött: a veszteségeket feldolgoztam és lettek új, meg régi-új, meg még megmaradt barátságok is.

Ismét ugyan azt a két konklúziót vonhatom le a magam számára, és így másodszorra már egyfajta belső bizonyosságként élem meg: igenis vannak jó emberek.  És a másik: a jóság soha nem lehet passzív, az édes kevés, hogy kiraktad azt a szívet az ablakba, vagy hogy eltűrsz egy SNI gyermeket. A jóság ott kezdődik, hogy ténylegesen teszel is valamit a másikért.

 Lájkolj minket a Facebookon is!