A napokban rábukkantam egy másfél évvel ezelőtti - ki nem rakott bejegyzésemre. Nem raktam ki, mert szégyelltem. Holott sem nekem, sem a gyerekemnek semmi szégyellnivalónk nincs! A cikket ez a bejegyzés ihlette*: 

Nem bírom már....

Egy újabb összeomlás, egy újabb oviról derül ki, hogy lehet, hogy nem fog menni, egy újabb alvásmentes éjszaka. Nem bírom már.. ki is mondom, a gyerek füle hallatára. Pedig csinálom, 10 perc után már ott ülök a szőnyegen a gyerekkel és a romokat takarítom. A nappaliból és magamból is. Hiba volt kiabálni és hiba volt ilyet mondani előtte. De ugyanakkor tudom, hogy ezt rajtam kívül senki nem csinálná, nem bírná. És nincs segítség, és csinálni kell, és vinni kell és meghallgatni kell...És csinálom és viszem. Nem vagyok szar anya. Nehéz helyzetben lévő anya vagyok csupán.

Kedves korábbi én, kezdő SNI anyuka!

Látlak ahogy titokban sírsz a fürdőben - vagy néha becsúszik és nyíltan - tudom, hogy félsz, hogy nem tudod, hogy minden rendben lesz-e, hogy fog-e beszélni a kisfiad, hogy senki nem tud segíteni, hogy mindenki azt mondja a dührohamok a te nevelésed miatt vannak. El szeretném mondani neked, hogy minden rendben lesz, hogy nem vagy egyedül, itt vagyok/vagyunk veled. Látom, ahogy magadat hibáztatod, hogy a végén már úgy érzed jobb lesz a gyereknek tőled távol az oviban. Ez nem igaz! A kisfiadnak/lányodnak te vagy a legjobb anya, mert megtalálod a módját. Én már tudom, hogy egyenesbe jöttök és hogy mindent megteszel, tudom, hogy nem adod fel és. És ez pont elég.

Nem fogok hazudni neked, továbbra is lesz, hogy hibázol, lesznek nehezebb napok, akár hetek is, de ma, ott a fürdőben el sem hiszed, hogy hova juttok két év múlva: a kisfiad folyékonyan beszél, megtalálod a megfelelő ovit, ahol szeretik, ahol szeret és ahol barátai vannak. Megtanulod, hogy mi az a meltdown és hogy kerüld el, rájössz, hogy hogyan és mit fogtok enni, és képzeld még aludni is fogtok! 

És a fiad egyre többet fog mosolyogni, még azt is megkockáztatom, hogy elégedett. 

Az út amin jársz nehéz, sok minden elvész az út során, de sok mindent meg is találsz. Tudom fáj, hogy sokakat elvesztettél, még családtagokat is, de hidd el, aki menni akar, az sosem volt itt igazán. És aki veled marad, arról tudni fogod, hogy igaz barát. Találtok új segítőket, barátokat is, akikre számíthatsz és ahogy körülnézel azt látod, hogy vannak körülötted.

 Tudom, hogy lelkiismeretfurdalással küzdesz: miért nem tudtad előbb, miért próbáltad neveléssel kezelni a meltdownt, vagy miért halogattad a diagnózist, miért féltél tőle.  De hidd el, a gyerek ezt nem sínylette meg, te akkor is, ahogy most is a legjobb tudásod szerint jársz el. Azt látja, hogy nem adod fel, hogy egy harcos vagy és ezt eltanulja tőled.

Attól is félsz, hogy a kistestvér ezt látja, hogy nem tudsz vele annyit foglalkozni, hogy minden a nagy igényeiről szól, de hidd el, neki elég amit adsz, mert az rengeteg. El sem fogod hinni, hogy milyen kiegyensúlyozott gyerek lesz belőle.

Magadért még nem is aggódsz, ott még nem is tartasz, az később jön el, de én már előre szólok, hogy te is rendben leszel: lesz magadra energiád, és időd is. De arra szeretnélek kérni, hogy figyelj oda magadra, mert az igazság az, hogy te vagy a legfontosabb láncszem.

Most állj fel és hívd fel a párodat, vagy írj nekünk a Facebookon (szenzoros, sni), mi mindig itt vagyunk Neked és segítünk, mert mi már voltunk ott és te nem vagy egyedül.

* A cikk célja nem a panaszkodás - ahogy a blogé sem - hanem megmutatni, hogy nem vagy egyedül és van kiút. Mi már köszönjük jól vagyunk! :)

lájkolj minket a Facebookon!