Körbement egy kérdés egy majd 100 000es Facebook csoportban, ahol rengeteg felnőtt ADHDs, SPDs és Aspergeres van, hogy ők, így felnőtt fejjel, mit kértek volna a szüleiktől. Amikor mi felnőttünk még persze keveseknek volt diagnózisuk, de ennek tudatában is szívszorító volt a közel 400 fő válaszait olvasni. Szívszorító, mert a saját gyerekkorom jött vissza és szívszorító, mert bizony én is követek el hibákat.

Nagyon sokan - túl sokan- írták, hogy pofonokkal próbálták a meltdownt kinevelni belőlük. Sokan írták, hogy bárcsak ne bélyegezték volna meg őket: hisztis, nyafka, lusta, élhetetlen, ügyetlen stb. jelzők röpködtek. Sokan írták, hogy bárcsak ne kényszerítették volna őket olyan ruhák viselésére, amely számukra fájdalmas. Ezt én is alá tudom írni, mások számára ez tudom, hogy érthetetlen, mi lehet a baj egy farmerral, de én még emlékszem, amikor kaptam egy gyapjú ruhát ajándékba és kénytelen voltam viselni. Tényleg fájdalmas volt.

A legtöbben azt írták, hogy bárcsak elfogadták volna őket.

Sokan kérték azt is, hogy beszélgessenek velük a szüleik, higgyék el, amit mesélnek és tárgyalják ki velük az érzéseiket is, mert ezek a gyerekek - és felnőttek - bizony érzékenyebbek az átlagnál.

És aztán nagyon sokan kérték volna azt, hogy ne kiabáljanak velük. És itt elszorult a szívem - megint. Mert bizony velem előfordul. És nem tudom teljes mellszéllességgel vádolni magamat, mert hajrá csinálja más jobban. De és ez egy nagy de: hiába van létjogosultsága, hiába érthető, sajnos a gyereknek ez nem jó, főleg, ha túlhallása van. 

Mivel ez régóta zavar és régóta foglalkoztat sokat olvasok a témában. Úgy látom, hogy két szélsőséges vélemény létezik: A kiabálás az új pofon - ez szerintem nem igaz, és a kiabálás belefér az 1-5 arány miatt (mindjárt kifejtem) szerintem ez sem igaz. Az igazság valahol középen lehet: néha belefér, ha előfordul, de törekedni kell a minimalizálására.

Szóval napjainkban látott világot a "Hangos család" elmélet, amely szerint vannak a nyugodt családok, akik nem kiabálnak, de általánosságban is csendesebbek, a pozitív megnyilvánulásaik is ritkábbak, míg a hangos családok kiabálnak ugyan, de ezt egyensúlyozzák sok-sok szeretetteli megnyilvánulással. És hát az elmélet szerint 1 negatívum ellensúlyozására 5 pozitív kell. Bár tény, hogy mi valóban hangos család vagyunk a pozitívumokat is beleszámítva, mégsem érzem úgy, hogy a kiabálásom rendben lenne.

Először is azért, mert látom, hogy a gyereknek rossz. Másodszor is azért, mert pontosan tudom, hogy mi váltja ki belőlem: a tehetetlenség érzése, vagy régi feldolgozatlan dolgok (triggerek) és a fáradtság. Ezek nem a temperamentumomból fakadnak, tehát nem a hangosságom miatt van. És nagyon nehéz, mert a rajtunk lévő nyomás, feszültség, a napi ügymenet bizony nem olyan mint egy átlagos családnál.

Szóval mit lehet tenni? Először is én hiszek az angol mondásban: progress not perfection (törekvés és nem tökéletesség): igen, igyekszem és haladgatok, próbálom ezen nem ostorozni magam.

Próbálok időt szakítani magamra, hogy kipihentebb legyek.

Felismerem azokat a helyzeteket, amik számomra problémásak: ilyen nálunk a két fiú verekedése. ilyenkor én rémeket látok és ezért szakad el a cérna. Mivel tudom, hogy irreális a félelmem ilyen esetben kicsit kilépek a helyzetből: igen szó szerint, odébb megyek és kicsit lehiggadva szedem őket ketté. 

Tudom, hogy mely napszakok a veszélyesek: nálunk mostanában a reggel nem, de az esti levezetés igen, úgyhogy célzottan próbálom máshogy levezetni az energiákat: ovi után a szabadban levezetünk, de még a túlpörgés előtt bejövünk és maratoni fürdést rendezünk - nem nagyon hagyva időt a tombolásra. A lefekvés előtti szétszedést így már könnyebben kezelem.

És ha már megtörtént bocsánatot kérek.

>>Olvasol? Akkor kérlek lájkolj minket a Facebookon is, ugyanis szeretnék szakértőket meghívni és ehhez kellenek a számok.