Az elmúlt napokban megrendítően sok történetet hallottam teljesen azonos narratívával: van az osztályban, ovis csoportban egy rossz gyerek, lökdösődik. A szülők nem csinálnak semmit, az iskola nem tud, a szülők összefogtak és eltávolították a gyereket, akinek „úgysem való a rendes iskola, kisegítőbe kéne járatni”.

Most a fenti összetett mondat minden részét elemezni fogom. Mint irodalom órán.

A rossz gyerek

Nincs rossz gyerek. Ahogy erről már volt szó szerencsére elkezdett beszivárogni egy új nézőpont a mainstreambe: dr Greene és a posztraumás stressz kutató dr Bruce Perry kutatásokkal bizonyította, hogy a magatartászavarok mögött valódi problémák állnak: neurológiai különbségek, komolyabb családi, iskolai traumák. A súlyosabb eseteknél nem azt kell megkérdeznünk, hogy miért rossz ez a gyermek,  hanem, hogy milyen nehézsége van ennek a gyermeknek?

Az a „rossz gyerek” lehet, hogy SNI-s, de lehet, hogy csak szorong, vagy otthoni nehézségei vannak, esetleg a suliban csúfolják. Ezek mind okozhatnak időszakos – vagy folyamatos – magatartásproblémákat, izgés-mozgást, odacsapást.

Mégis miért kéne, a „jó gyerekek” szüleinek, pedagógusainak ilyenkor empatikusan, a valódi probléma megoldására koncentrálni? Mert a gyerekek 18%-a speciális igényű, és ha a tiéd nem is, de a testvéredé lehet, hogy az, mert még veled is megeshet válás, költözés, ami megborítja a te a gyerekedet és akkor neked lesz szükséged az empátiára. És mert már tudjuk, hogy nem az IQ, hanem az EQ a felnőttkori sikerek záloga.

Az biztos, hogy akármi is van a háttérben a „rossz gyereknek” a legnehezebb. És persze van, aki tényleg nem integrálható, van akinek kis létszámú osztályban, hozzáértő pedagógusok között lenne a legjobb. De oda be is kell jutni.

A szülők nem csinálnak semmit

Amit te az iskolában látsz az csak a jéghegy csúcsa. Otthon a szülőknek százszor nehezebb, valószínűleg már próbáltak segítséget kapni, de vagy elhessegették őket – ahogy minket is – hogy minden rendben van, majd beszél a gyerek, vagy „én nem látom autistának”, vagy minden fiú örökmozgó. De ha kitartóak és eljutottak egy diagnózisig és próbálnak állami fejlesztéshez jutni, nem biztos, hogy megkapják: mi a nem beszélő 3 évesünkkel havi (!) egy logopédiát kaptunk  a Nevelési Tanácsadóban, és később az előírt heti 3 helyett kettőt tudott biztosítani az óvoda. Ahogy nézem mások útját, ez igen gyakori probléma: nincs elég szakember. Ami persze nem a szakember hibája.

És akkor a szülő a saját kezébe veszi az irányítást és mélyen, nagyon mélyen belenyúl a zsebébe. Megy a fejlesztésekre és hordja a gyereket és otthon minden nap dolgozik vele, a saját vállára véve a felelősséget.

Ugyanez a szülő próbál bejutni a kislétszámú osztályba, a speciális iskolába, de alig van ilyen iskola, az integráló intézmények jórésze sajnos – anyagi és emberhiány miatt – csak papíron integráló, nem tud kislétszámot, kísérő gyógypedagógust biztosítani.

Persze van olyan szülő is, aki nem hallja meg a figyelmeztető hangokat, hogy valamilyen nehézsége van a gyerekének, hogy „valami nem stimmel vele”. Ez részben természetes reakció, hiszen az ő kicsi kincse tökéletes, csakúgy mint a tiéd. Ráadásul a gyászfolyamat első lépése a tagadás, amiből sokszor kívülről kell kimozdítani a szülőt. De az ellentmondásos szakértői vélemények, amelyet gyakran a félelem szül, hogy a szülő rosszul reagál megakadályozzák a szakértőt a határozott ráhatásban és a biztató szavakat a megzavarodott szülő is könnyebben meghallja.

Szerintem lehet, hogy ebben a kimozdításban/ráhatásban sokat számítana a fogalmazás, az üzenet mikéntje: lehet, hogy nem azzal kell kezdeni, hogy valami baj van a gyerekkel, hanem azzal, hogy a gyereknek úgy látjuk nehézségei vannak, de az a jó hír, hogy tudunk neki segíteni: tudunk fejlesztést, otthoni módszereket és esetleg megfelelő intézményt ajánlani, ahol a gyerek elérheti a valódi potenciálját, ahol szeretik és barátai vannak.

Az iskola nem tehet semmit

Nos az iskola, óvoda a problémát észlelve Nevelési Tanácsadóba küldheti a gyermeket kivizsgálásra, ahol a pszichológus, gyógypedagógus diagnosztizál, esetleg továbbküldi a gyermeket és remélhetőleg gondoskodik a fejlesztéséről is, és ha arra van szükség kijelöl számára speciális iskolát azok számára akik ténylegesen nem oktathatóak integráltan.

De a legfontosabb, hogy empátiával, odafigyeléssel fordul a gyerek (és szülei) felé. Tart egy érzékenyítő órát a diákoknak – ha tényleg SNIs és a szülők hozzájárultak-, elmondja, hogy az adott kisgyermeknek mik a nehézségei, miben kell neki segíteni, hogy viszont miben jó. És lehetőséget ad a szülőnek is, hogy az első szülőin röviden vázolják a helyzetet és megkérjék a szülőket, hogy otthon felkészítsék a gyermekeiket.

Igen, ezekre a gyerekekre külön oda kell figyelni, mert ők vállnak a leggyakrabban az iskolai kiközösítés, bullying (folyamatos csúfolás, bántalmazás) áldozataivá. De azt hiszem ez az extra figyelem megéri, mert mind a két fél hatalmasat profitál belőle: empátiát, odafigyelést tanul és problémamegoldást, megtanulják, hogy a megoldást keressék a hibáztatás helyett.

Különítsük el, menjen kisegítő iskolába

Sajnos a leggyakoribb reakció az elküldés, vagy a magántanulói státusz kierőszakolása, sokszor könnyen megoldható, integrálható esetekben is.

Az itt is elhangzó szülői komment a kisegítő iskoláról, a „nem bírja a rendes iskolát” az ismeretek hiányáról, tudatlanságról árulkodik: SNI státusz nem azt jelenti, hogy az a gyermek ön- és közveszélyes, vagy értelmi fogyatékos, hanem azt jelenti, hogy fejlesztésre szorul, külön figyelmet érdemel: SNI státuszt kap minden hallás, vagy látássérült, diszes, autista/adhds stb gyermek, aki épp értelmű és többnyire még csak nem is magatártás zavaros. Az igazság az, hogy ezek a gyerekek legtöbbször nagyon intelligensek, alacsony önbizalommal rendelkeznek, szorongóak és sokszor élnek meg kiközösítést, csúfolást.  Ahogy mi is tettük az egy év integráló óvodában, és nem csak a gyerekek, az óvónők részéről is (ez sajnos szintén nagyon gyakori történet). Az én gyermekem nem magatartászavaros, szabálykövető, csendes diszfáziás kisfiú, akit kaviccsal dobáltak, és szidalmakkal borítottak. Így bár mehetnénk integráló iskolába, mi a szegregációt választjuk. A gyermek védelmében.

Külföldön sok a ténylegesen integráló intézmény (<40%-os sni arány, helyben kapott minőségi fejlesztések, kis létszám), ahol gyakran egész nap külön gyógypedagógus kíséri a nehézségekkel küszködő gyermeket. És, hogy miért éri meg az államnak ez a befektetés? Önös érdekből: mivel a gyerekek ma már 18%-a speciális igényű és szeretnénk, ha a magyar anyák szülnének, nem hagyhatjuk magukra őket. Arról nem is beszélve, hogy ezek a gyerekek okosak, értelmesek, és messze átlag fölötti problémamegoldó készséget és kreativitást szednek magukra. Pont azok a kvalitások, amelyek a boldoguláshoz egyre inkább kellenek.  Kár lett volna, ha Einstein, Musk, Bill Gates, Disney (gyanított aspergeresek, ADHDsok) elkallódtak volna a rendszereben,  nem igaz?

Vagy lájkolj minket a Facebookon!