Lakott a házunkban egy tündéri anyuka tündéri mozgássérült kisfia. Sántikál. Sosem értettem, hogy miért nem látom a házunktól fél perc sétára lévő játszótéren, ahol homokozni, hintázni nyilván ő is tudna. Hogy lehet, hogy alig-alig találkozunk hiperaktív, nem beszélő, bicegő, Down szindrómás, kínai stb. gyerekekkel? Amikor az én várva-várt gyönyörű gyermekem elérte a három éves kort megértettem. Bence ugyanis nem beszél. Szenzoros integrációs zavara (túlérzékenység az ingerekre – hallás, látás, testtudat, érintés stb. ) és  diszfáziája (akadályoztatott beszédfejlődése) van. És az az igazság, hogy már mi is ritkán járunk a játszótérre.

Tudod kedves anyuka amikor zavartan elfordítod a fejed – tudom nincs mögötte rossz szándék, empatikus vagy és sajnálsz – amikor a gyerekedet hangos biztatások kíséretében elhajtod mellőlünk, amikor furcsálkodva/undorodva nézed a sokszor nyögésekkel kommunikáló kisfiamat, amikor nevelési tanácsokat adsz, akkor a gyerek érdekében úgy vagyok kénytelen dönteni, hogy megkímélem magunkat. Ugyanis ezek a gyerekek ugyan olyan okosak mint átlagosabb társaik és pontosan látják a reakciókat. Amikor megtudtam végre a diagnózist kb 5 percembe telt elfogadni a szenzorosságot és 2 napba a beszédfogyatékosságot (a félreértések elkerülése végett Bence fog beszélni, de lehet, hogy hibás nyelvtannal és akcentussal) azt gondolom a digitális, globális korban ez nem kérdés. Amit a mai napig nem bírok feldolgozni és amitől rettenetesen féltem az a társadalom, pontosabban a mi társadalmunk, még pontosabban a Te reakciód, és annak romboló hatása.

Régóta tudjuk, hogy nem szavakkal, a példánkkal nevelünk, amikor elfordítod a fejed, bármilyen okból (még ha csak zavarban, vagy sajnálkozva is) a gyerek azt tanulja meg, hogy ilyenkor el kell határolódni. Ezzel nem csak nekünk, de a saját gyerekednek is rosszat teszel. Kutatásokból tudjuk, hogy a sikert nem az IQ, hanem az EQ határozza meg. Az EQnak pedig jól odavágtál a fejed elfordításával. További kutatások azt is bebizonyították, hogy a jó cselekedet emeli a boldogságszintent. És ki ne vágyna boldog és sikeres gyerekre? Én biztos. Szerintem szükségünk van egymásra!

Még ennél is fájdalmasabb tapasztalatom a játszótéri csúfolással kapcsolatos. Én mindig árnyként követem a fiamat, hogy tudjak fordítani, közbelépni. Megéltem, hogy kizárólag a beszédében különböző (tehát még csak nem is annyira kirívó) gyermekemet kaviccsal dobálják, körbeállva. Az egyik gyereket ismertük is. A közelben álló szülők közül senki sem lépett közbe!  5 percet beszélgettem csak egy ismerőssel és épp nem követtem árnyékként a gyereket. Ez az 5 perc elég volt hozzá.

Miután elköltöztünk egy másik játszótérre tudatosan rendszeresen lejártunk, a gyerekem már beszélt, de furcsán ejtette a szavakat, volt hogy egy gyerek csúfolta és az anyja ott ült tőlük 2 méterre üdvözült mosollyal az arcán. Ez a mosoly fájt a legjobban. Talán kedvesnek találta a csúfolódást? Rengeteg ilyen történetem van, egyetlen kivétellel egy szülő sem lépett közbe. Az az egy üdiítő kivétel egy apuka volt, aki odajött és megkérdezte, hogy szerintem mit mondjon a gyerekének. És én megmondtam, hogy én mit mondanék és az apuka ezt mondta a fiának. A konfliktus azonnal megoldódott.

Mivel a fiam vágyott a gyerektársaságra, így kitartottunk és egy idő után megismertek minket, már nem kellett árnykén követni a fiamat, elfogadták. Azt sejtettem, hogy ebben az is benne volt, hogy tudták én ott vagyok mögötte és szólok.

Kedves játszótéri anyuka, az igazság az, hogy nektek nem is kell semmi különöset tennetek. Elég annyi, hogy nem kerülitek ki azt aki más, hogy vidáman képesek vagytok rámosolyogni, hogy otthon kétszer elbeszélgettek a gyerekkel arról, hogy mindenki másban jó, ahogy neki nem megy a matek másnak lehet, hogy a beszéd nehézkes, viszont szuper matekból. Ennyi. Hagyjuk a gyerekeket játszani, ha akarnak, a nyelvi, mozgási stb nehézséget ők/mi majd megoldjuk.

Vagy lájkolj minket a Facebookon!