Mind tudjuk, hogy az anya (az elsődleges gondozó) szerepe milyen meghatározó egy gyermek fejlődésében.

Csakúgy mint az apáé, a nagyszülőké és a pedagógusoké. Mindenkié, aki rendszeresen időt tölt vele.

Amikor a kisfiam két éves korában felerősödtek a szenzoros tűnetek és jöttek a „hisztik”, amikor nem beszélt még 3 évesen, amikor folyamatos ingerkeresésben volt és én megoldást keresve jártam alapítványoknál, gyermekpszichológusnál, neurológusnál, csecsemő konzulensnél és mozgásterapeutánál a következő kérdésnek álcázott vá(dakat)laszokat kaptam: elég következetesen nevelem? rendszerben van ez a gyerek? császárral szültem? elmúltam 30? látott már a gyerek életében tvt? mondókázok eleget? olvasunk mesét? Ha mindent csinálok, akkor nyilván nem eléggé, elég hosszan. A szomorú igazság az, hogy még fejlesztés közben is megkaptam: nem működik a tsmt? nem elég hosszan (napi fél óra) és nem elég jól csináljuk.  Nem elég erős a kötődés, vagy éppen túl erős (helikopter szülőség), nem tanítottam meg köszönni és miattam nem eszi meg a káposztafőzeléket. Mert otthon neki mindent szabad. Mert velem aludt, mert egy éves kora után is szoptattam, mert bölcsis volt vagy mert pont nem. Nem lehet, hogy a gyerekeknek is van szabad akarata, választása/ízlése (bizonyos keretek között), még fejlődő agya és komolyabb esetekben problémája?

Amikor a gyermekkori szorongásról szóló cikk után kutattam, ott is döbbenten olvastam, hogy az én szorongásom okozza a gyerek szorongását (ettől tényleg szorongani kezdtem), az meg végképp megengedhetetlen, hogy (sürgősségi) császárral szültem. Ez valamiért olyannyira gyakori vád, hogy amikor Büki dokinál jártunk a korábbi papírjainkat átolvasva szükségét érezte, hogy kiadjon nekem egy igazolást, amire azt írta, hogy esetünkben az SPD nem oxigénhiány és a császár következménye. Ahogy mostanra kiderült az oppozíciós zavar sem az elhanyagoló szülő hibája, hanem a legtöbb esetben ADHD, vagy SPD és szerető, gondoskodó szülők állnak a háttérben.

Attól tartok ez az egyirányú mindenhatóság nem csak az SNI anyákat sújtja. Az USAban kimutatták, hogy az egyedülálló anyák gyermekei nagyobb eséllyel szegik meg a törvényt. Csak elfelejtették megvizsgálni, hogy ez a növekedés igazándiból az egyedülálló anyák nagyobb szegénységével volt összefüggésben. Már arra is van kutatás, hogy a gyermek túlsúlyának köze van ahhoz, hogy az anya napi hány órát dolgozik!

Biztos, hogy ha valami (gyermek, vagy viselkedés) nem a megszokott, szabványos formát mutatja, azonnal bűnöst és gyors változást (lehetőleg kirekesztést) kell keresni? Nem lehet, hogy a másokra/magára nem ártalmas eltéréseket egyszerűen csak el kéne fogadni, az ártalmasak mögött pedig megkeresni a meghúzódó problémát?

Szerencsére elkezdett beszivárogni egy új nézőpont a mainstreambe: dr Greene és a posztraumás stressz kutató dr Bruce Perry szerint a viselkedés mögött valódi problémák állnak neurológiai különbségek, komolyabb traumák és persze gyakran csak egyszerűen a gyermek még éretlen agya. A súlyosabb eseteknél nem azt kell megkérdeznünk, hogy miért rossz ez a gyermek, vagy mi a baja az anyának, hanem, hogy milyen nehézsége van ennek a gyermeknek ? (amely persze lehet az anya is)

Ezen nehézségek tárháza végtelen, széles spektrumot öleljen fel: mivel a gyermekek 18%-a special needs (az SNI tágabb értelmezése), a gyermekek 4,5%át éri bántalmazás vagy elhanyagolás (USA adat), és persze az élet is zajlik, emberek költöznek, vállnak, szeretett nagyszülők mennek el, baráti csatározások zajlanak, amelyek mind időszakos magatartászavarokhoz vezethetnek. Minden körülményt meg kéne vizsgálni. Ha a valószínűséget nézzük, akkor a nagyobb magatartászavarok hátterében jó eséllyel nem az anya áll, a kisebbek pedig szerencsére kiküszöbölhetők. Egy kis odafigyeléssel, támogatással az apa, a nagyszülők, vagy esetleg a védőnő/gyermekorvos/ óvoda/iskola oldaláról. Ez utóbbi védvonal azért kiemelten fontos, mert a probléma megállapítása, észrevétele kívülről sokkal egyszerűbb főleg első gyermekes szülők esetében!

Vagy lájkolj minket a Facebookon!