Valamelyik nap egy új játszótérre látogattunk el és fusztráltan vettem észre, hogy a gyerekeim mániákus szemmel tartása mögött bizalomhiány húzódik meg. Bizalomhiány, hogy a többi szülő nem fog közbe avatkozni csúfolás, cukrosbácsi, verekedés esetén (de még elesés esetén is ritkán). Sajnos a gyanú mögött tapasztalat húzódik meg és most már egy felhívás is: vigyázzunk egymás gyerekére.

Más gyerekét nem nevelem

Az elmúlt bő egy évtizedben terjedt el az a nézet, hogy nem neveljük más gyermekét, zokon vesszük, ha egy idegen rászól a gyerekre, hogy köszönjön, ha közli, hogy katona dolog stb. Ez odáig fajult, hogy már konkrét veszélyeztetés esetén is hallgatunk. Mert azt gondoljuk, hogy nem a mi dolgunk, hogy nem ismerjük a nevelési elveiket stb. Míg korábban nagyjából egységes nevelési elvek mentén "dolgoztak" a szülők és a buszsoförtől kezdve a szomszédnéniig ezeket az elveket mindenki számon is kérte, mára ez megváltozott. Én sem szólok rá más gyerekére, hogy köszönjön, hogy ossza meg a játékait, vagy mosson kezet, nem szeretem ha magyarázzák, hogy ne sírjon, vagy, hogy nem is fáj.

Szemérem, vagy gyávaság?

De van egy határ. És ez a határ a másik testi vagy lelki épségének veszélyeztetése. Én bizony rászólok, ha megöli a méheket, ha tépi a macska szőrét, ha csúfol másokat, ha verekszik, vagy elkapom, ha látom, hogy szökik a játszótérről. De döbbenten tapasztaltam, hogy mások nem így tesznek. Az én fiaim diszfáziásak, a külső szemlélő számára ez egy erős pöszeségként jön le, nehezen érteni, amit mondanak. Előfordult sajnos, hogy a játszótér másik feléből vettem észre, hogy kaviccsal dobálják a gyerekemet és SENKI nem szólt rá a három elkövetőre, amíg futva oda nem értem (a kisebbikre vigyáztam). Ugyanígy amikor lehülyézte és kicsúfolta egy kisfiú a fiamat, egy anyuka üdvözült mosollyal nézte a jelenetet. Talán cuki civakodásnak tűnt? Ha ilyen esetben a fiam verekedéssel reagált, soha senki nem nézett az okok mögé. De hallottam rasszista szöveget óvodás szájából a homokozóban felnőttekkel körülvéve, sorból félrelökött gyereket stb. Közbeavatkozó felnőttet viszont alig.

Miért nem reagálunk? 

Annyira alacsonyra került az ingerküszöbünk? Félünk az elkövető gyermek szüleitől? A csúfolást, sorban lökdösődést vagányságnak tartjuk? Vagy természetesnek, a gyermekkor velejárójának? De mi van, ha a mi gyerekünkkel történne mindez és senki nem állna ki mellette (ahogy nyilván meg is történik)? Az eltérő nevelési elvek nem magyarázat mindenre, hiszen egy érték egyetemleges: nem bántunk másokat. Én sem szólok rá, hogy dobja ki a szemetet, hogy ne hisztizzen, hogy vegye le a pulcsiját, de rászólok, ha megüti a másikat. Vagy megkérdezem, hogy hol vannak a szüleid és utána szólok rá. Ha emiatt konfliktusom támadna a szüleivel (még soha nem fordult elő, eddig mindenki elszégyellte magát), akkor egyszerűen elmagyarázom a helyzetet és egy ideális világban a körben álló szülők támogatását is bírnám.

Mit tanul az elfordulásból a TE gyereked?

Fontos szempont kéne, hogy legyen az is, hogy mit tanul a gyerek abból, ha anya vagy apa nem lép közbe egy másik gyermek bántalmazása során. Azt tanulja meg, hogy ez rendben van, tehát ő is csinálhatja, ha vele csinálják nem számíthat segítségre, azt tanulja meg, hogy ő is hallgasson, esetleg, hogy a rossz szituációkat csak el kell viselni. Mert hiába magyarázom otthon, hogy ki kell hogy álljon magáért, ha nem ezt a példát látja tőlem.

>>Olvasol? Akkor kérlek lájkolj minket a Facebookon is,

 A cikkeket szerzői jog védi. Ha hivatkozol az első bejegyzést használd és utána linkelj át, vagy keress meg és kérdezz rá!