Ezt a cikket már több mint egy éve írom fejben. Eleinte a meggyőzés reményével. Nagyon akartam: még azt is kigondoltam, hogy megpróbálom a kedvenc női magazinjában publikáltatni. Hátha, ha ott látja megérti, elfogadja, majd akkor akarja. Aztán egy ideje az elengedés céljával írogattam fejben. Ez a cikk lett volna az elengedési szeánsz ékköve, ezzel engedtem volna el a fájdalmam, mint egy lufit. Végül az elengedés egy érettebb fázisában írom meg - aki már engedett el valamit az tudja, hogy ez egy folyamat – amikor már nem fáj annyira. Most már csak inkább a többi nagyinak és főleg a csodálatos sni unokáknak.  

Erről nem beszélünk. Ez tabu. Olyas valami, amivel nagyon kellemetlen szembenézni.  Oylannyira, hogy a majd 100 000 főt összefogó szupertoleráns (még a pofozkodásról is lehet beszélni) csoportban, ahol hetente kerülnek elő nagyik által összetört szívű anyák az előfordulás gyakoriságát firtató kérdésemet ripsz-ropsz levették. Igaz addig majdnem 100-an válaszoltak. Mert fontos. Mert beszélni kell róla. Mert hiszem, hogy a változáshoz ki kell engedni a szellemet a palackból (van ott jópár..).

A lekvárt főző nagymama mítoszának szavatossága rég lejárt. És szerintem ez így van jól: van dolgozó nagymama, a hobbijának élő nagymama, ölelgetős és inkább beszélgetős, ráérős és elfoglalt, és (hál istennek) még a pasizós is. Amíg szereti és valamennyire rendszeresen időt tölt az unokájával addig ő a tökéletes nagymama. Ha vannak kapcsolódási pontok, akár a főzés, a kertészkedés, a sakkozás, vagy kirándulás, meseolvasás. Bármi. Most nem is erről beszélek: senki nem várja el, hogy minden nap érte menj az oviba, vagy sütikkel kényeztesd, csak azt kérjük, hogy szeresd.

De hogy visszatérjek az eredeti kérdésre: szóval mivel a környezetemben és az online közösségben is feltűnt, hogy ez egy sokakat érintő probléma megkérdeztem, hogy ki olyan szerencsés, hogy van a tarsolyában egy  fantasztikus nagymama, aki esetenként segít és főleg szereti az sni unokáját. A válaszadók nagy többsége – pontosan 64%-a – ilyen csodálatos nagymamával van megáldva.  A családok 4,7%-a döntött úgy, hogy inkább megszakítja a kapcsolatot a nagyszülőkkel (ennek oka többnyire a fájdalom minimalizálása),  9,2% számolt be arról, hogy a nagyszülők szakították meg a kapcsolatot velük és 21,4% válaszolta azt, hogy valami távoli, felszínes kapcsolat van a nagyszülők és ő közöttük (alig találkoznak, szinte sose beszélnek).

Azok a csodálatos nagymamák

Tehát az sni nagymamák kétharmada szerencsére odaadó! Sokan számolnak be segítő, elfogadó, szerető és aktív nagymamáról, akire a család és a gyerek mindig számíthat. Ez nagy kincs és én már tudom, hogy egyáltalán nem magától értetődő! De továbbmegyek, a legmélyebben tisztelem azokat a nagymamáknak, akik túllépve minden korábbi tapasztalatukat, az ismerősök és szakértők kórusát és megpróbálnak tájékozódni. Még csak 300-an voltunk az egyik speciális Facebook szülői csoportban, amikor az első nagymama felbukkant. Azt írta, hogy unokája érintet és szeretne minél többet megtudni. Megkönnyeztem. Azóta több nagymama is csatlakozott hozzánk a csoportban.

És látom, hogy játszanak, meghallgatnak, oviba visznek, játszótereznek, főznek, mesélnek és bábszínházba mennek, fantasztikus élményeket és nagy biztonságot adva a gyereknek és sokszor életmentő segítséget a szülőknek. Kimutatták, hogy a szerető nagymama jelenlétében felnövő gyerekek egészségesebbek és boldogabbak.

Kutatásokból tudjuk azt is, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek (minden 6.!) háromszor olyan nagy eséllyel néznek szembe bullyinggal (bántalmazással) mint átlagos társaik. És azt is tudjuk, hogy ezek ellen legjobban a biztos háttér, egy szerető környezet és benne minél több ember véd a legjobban. És ki lenne nagyobb védőbástya egy nagymamánál?

Az elmaradozó nagymamák

De nem hallgathatjuk el, hogy a nagymamák 36% még sincs (igazán) jelen az Sni unoka életében. Én tudom, hogy milyen nehéz, amikor egy unoka nem pont olyan, mint ahogy képzeltük, hogy nehéz, amikor nem értjük ha mond valamit (ha mond egyáltalán), ha „neveletlen”, ha nem bújik, ha nem lehet vele dicsekedni a szomszédnak. Ez egy természetes reakció, teljesen normális, hogy nagymamaként el kell gyászolni a vágyott, megálmodott (átlagos?) unokát. Ez egy folyamat, amin végig kell menni. De ahogy tanulunk, időt töltünk a gyermekkel megtapasztaljuk, hogy milyen fantasztikus kis ember: hogy mennyi szeretet van benne, hogy milyen szépen rajzol, hogy adott esetben milyen okos, hogy fantasztikus a memóriája. És akkor könnyebb elfogadni, hogy a családi bulin az asztal alatt eszik, hogy nem eszi meg a nagyi sütijét, hogy néha „hisztizik.”

Azok a nagymamák, akik megragadnak a gyászfolyamat tagadás részénél inkább „oda se néznek”. Elmaradnak: látogatáskor inkább főznek, mosogatnak, nem kérdeznek a gyerekről, nem játszanak vele, nem alakítanak ki kapcsolatot. Tagadnak. És ezzel nem csak a gyereket, de önmagukat is sok örömforrástól fosztják meg.

Hol vagytok nagyapák?

Ilyenkor persze felmerül bennem a kérdés: hol vannak a nagyapák? Miért van az, hogy az unokázás döntése és menedzselése többnyire – ismerek napi szinten jelen lévő szuper-nagyapát is! – a nőkre hárul. Ha egy nagymama nem tud megbírkózni a kihívással a nagyapa nem tudja jobb belátásra bírni, segíteni? Adott esetben a helyére lépni? Hiszem, hogy tudna és van aki lép is.

Kötelessége-e egy nagymamának részt venni?

Sokat beszélgetünk erről: vajon kötelessége-e egy nagymamának unokázni? Segíteni-e kell-e a szülőket? Vagy ez saját döntése és nem kérhető számon? Nem tudom. Én azt gondolnám, amikor gyermeket vállaltam, vállaltam az esetleges unokákat is (vagy azok nem létét is). Anyaként támogatom a döntésében, életében akár 10, akár 40 éves. A kérdés inkább a mennyire kéne, hogy legyen. talán.

Ha van már másik unoka a mércét én oda tenném: amennyit ővele foglalkozom, annyit kéne az SNI unokával is. Ha nincs akkor szerintem a minimum az egy városban élő nagymama esetén a heti egy telefon és egy látogatás, vagy vasárnapi ebéd és utána unokázás (nem mosogatás). Távol élő nagymamák esetében én a heti egy telefont és a kéthavi két napos vizitet intenzív unokázással tartanám olyan minimumnak amiből már kialakulhat egy kapcsolat.

Magadnak szülted, Nekem sem segített senki

Ez így van. Magamnak szültem, nem várok el semmi extrát, nem te neveled, nem te eteted, de igen szeretném, ha lenne kapcsolatod az unokáiddal és igen, szeretnék heti egyszer 3 órát a férjemmel kettesben lenni. Amelyik kapcsolatban ennyi sem adatik meg, ott legyünk őszinték, nehéz fenntartani egy kapcsolatot. Azt is gondolom egy gyors vizit belefér a munka mellett is, vagy az elfoglaltságok tengerében is. 

Mérgező nagymama

Nem szabad elhallgatni, hogy van olyan viszony, ami csak bántást jelent a gyereknek, vagy esetleg a szülőnek, ahol csak mérgező mondatok, grimaszok és a kérdésre feleletként adott kínos csöndek vannak. Van az a szint, ahol a kapcsolat megszakítása nem csak elfogadható, hanem kötelességünk is. A felszínes, távoli kapcsolat is megoldás lehet.

Hogyan legyek jó SNI nagymama?

Szerencsére a többség ösztönösen az. De van akinek nehezebben jön meg a nagymamai-ösztön, amivel semmi baj sincs. Mint ahogy már tudjuk, hogy van akinek akár fél év is, hogy beüssön az anyai ösztön. Ez nem tragédia és főleg seniknek sem a hibája! A kérdés az, hogy teszünk-e érte:

1. Az első lépés, hogy elgyászoljuk az elképzelt unokát. Ha bodroshajú, csendes kislányt képzeltünk, akivel majd együtt szedjük a virágokat, és helyette kaptunk egy folyton saras, izgága, hiperaktív fiút, akkor ezt fel kell dolgoznunk. Időt engedve magunknak. Mert attól, hogy nem pont olyan, ugyan olyan jó és főleg ugyan olyan szerethető. A közös pont megtalálása a lényeg: csecsemőkorban is már lehet ilyet találni: ringatás, hintaszékben ücsörgélés, körbehurcibálni a lakásban, később a kertészkedés, kirándulás, kutyázás? Próbálgatni kell, hagyni kell, hogy a gyerek vezessen, meg kell ismerni az ő világát és ott együtt lenni.
2. Fake it till you make it Imádom, hogy az angolszászoknak minden élethelyzetre van egy bölcs és frappáns szólásuk, ami igaz is: amíg nem megy magától csinálj úgy. És akkor előbb utóbb menni is fog. Ez erre az esetre is igaz. Hiszem, hogy ha nem adjuk fel és próbálkozunk, megismerjük az unokánkat, akkor megtaláljuk benne a fantasztikusat, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy ez már nem is úgy, hanem csak simán csináljuk.
3. Edukáció: ha Sajátos nevelési igényű az unokám, akkor rá az általános nevelési szabályok, a várható reakciók, „ahogy én neveltem” nem érvényesek. Újra kell tanulnunk a nevelést, azt amit eddig a gyerekekről tudtunk, tapasztaltunk. Tudom, hogy ez nehéz, hiszen évszázados szabályokat rúgunk most fel, de megéri. Sok kutatás, anyag elérhető ma már könyv formájában, online, akár a Facebookon a szülői támogatói csoportokban és hát legfőképpen a szülök fejében. Nincs ciki kérdés, nincs ciki érzés. Bármiről lehet beszélni!
4. Nincs ítélkezés: Amíg nem tudok mindent, nem vonok le következtetéseket sem az unokám viselkedéséből, öltözékéből, a lakásban található rendről, a menüről. Nem tudhatom, hogy ezek mögött milyen küzdelem búvik meg. El kell fogadni, hogy most egy másik világba léptem, mintha külföldön a helyi szokásokat próbálnám megismerni. Lehet, hogy úgy érzem én nem laknék itt, nekem nem tetszik, ahogy a lányom/menyem csinálja, de feltételezem, hogy jó oka van úgy csinálni és idővel bízom benne, hogy én is megértem. Ilyenkor arra kell gondolni, hogy te itt egy látogató vagy, nem itt laksz, erre az időre pedig elfogadom a másik ország szokásait.

Anyaként mit tehetek

Először is, ha van egy biztos segítőd, szövetségesed, a gyermekedet szerető nagymama vagy nagypapa, akkor könnyebb helyzetben vagy: a kevésbé odaforduló Nagymamától fogadd el amit adni tud és értékeld nagyon a másik, a szerető nagymamát.

Ha csak egy nagymama van. Hát ebben az esetben inkább azt tudom elmondani, hogy mit NE tegyél. Én kipróbáltam és állíthatom, hogy nem jött be. J

Ne erőltesd! Igen az ismeretszerzés a kulcs, de ha nem akar tájékozódni, vagy az olvasottakat nem akarja elhinni, nem tehetsz semmit. Te megpróbáltad és ez legyen elég.

Ha a gyerek allergiás és neki nem főz, engedd el. Ne harcolj érte, mert nem éri meg. Először is nagyon kell akarni diétásan főzni, mert tanulni kell, meg külön edények stb. szinte biztos, hogy erős akarat nélkül nem is fog sikerülni. Inkább vidd te az ételt és igen a tortát is. Mindenki jobban jár.

Ha az anyósodról van szó, ne te beszélj vele, a férjednek kell. Ha ő nem vállalja ezt a konfrontációt ezt el kell engedned. A legrosszabb, ha ilyenkor te beszélsz az anyósoddal. Meg kell várni, hogy a férjed rászánja magát.

Próbáld meg a látogatásokat úgy tekinteni, hogy nem vársz semmit, te foglalkozol a gyerekkel, és ha mégis sikerül valamit közösen csinálni, örülj neki.

Ha látod, hogy próbálkozik, de nem úgy csinálja, ahogy szerinted kéne, gondolj arra, hogy neki milyen nehéz és, hogy milyen jó, hogy próbálkozik. Ha hagyja, akkor segíts neki és minden apró lépésnek örülj! Ne kritizáld, ne javítsd ki.

Tudom milyen nehéz elengedni a szerető nagymama mítoszát – nekem is elég rosszul megy – de azokra kell koncentrálni, akik tényleg szeretik a gyermekedet és ott vannak. Ha ez egy barát, vagy egy szomszéd, akkor ő és máris nagyon szerencsések vagytok.

A csodálatos sni nagymamáknak pedig szeretnék mindent szívből megköszönni, mert tudom, hogy nektek is nehéz és én már azt is tudom, hogy mindez nem természetes.