Amikor az ember végigküzdi magát az első legnehezebb éveken irányt talál, beáll az élet vesz egy pici levegőt. Leül és körülnéz. És nem néz vissza rá (szinte) senki. A kapcsolatok egy része az időhiány miatt elhal, a másik része nem tudja kezelni az inkább vélt, vagy a valós nehézségek látványát, és néha mi döntünk úgy, hogy az elfogadás hiánya miatt inkább nem keressük egymást.

Persze jobb nem erőltetni a fájdalmat okozó kapcsolatokat, de mi van, ha így csupán pár felületes barátság, ismerős marad? Vagy az a megoldás, hogy csak a gyerek nélkül, a témát kerülve találkozgatunk? De az meg nem őszinte és szerintem értelmetlen is.

Sok SNI család szigetelődik így el. Előfordul, hogy a rokonok sem elfogadóak, így velük is minimális a kapcsolat, a barátok egy része a nem alvásos zombi évek alatt érthető módon távolodott el, mások a diagnózist követően (én pl. sose csináltam titkot belőle, mert semmi bajt nem látok benne) és volt olyan, akitől mi húzódzkodunk el, mert belegyalogolt az SNI anya, vagy a gyerek – elismerem különösen érzékeny – lelkébe.

Nem passzolunk az átlagos anya-világba

Már külsőre sem. Bár én még mindig sminkelek is és rendesen öltözködünk, de nincs energiám cuki ruhácskákra, néha nem passzolnak a zoknik, nem hordunk pulcsit, de téli sapkát igen és az uzsi bizony van, hogy tortilla csips  almával (mert a kicsi csak ropogósat eszik). Hát milyen anya az ilyen.

Nem tudok beszélgetni a legújabb tvműsorról (ha akarnék se), az átlagos nevelési gondokról, egyszerűen azért, mert nekem mások vannak és mások a megoldások is. Nem tudok programot tervezni a Planetáriumba, nem megyünk minden hétvégén szülinapokra, nem tudok megosztani uzsikat, nem tudok nyugodtan beszélgetni se a játszótéren, mert az egyik gyerek szökik, a másik megsértődik és/vagy a beszéd nehézségek miatt kell fordítani/tompítani.

És legyünk őszinték néha nem is akarok: mert néha irigy vagyok. Hiába csodálatosak a gyerekeim és érzem magam szerencsésnek velük, meg a férjemmel, mégis sok olyan dologról kellett cserébe lemondanom, ami másnak természetes: a normális ételről/evésről/étteremről, az utazásról, az esti nyugodt sorozatnézésről, a randikról, a nagy közös baráti programozásokról. Ezeket a hétköznapi történeteket hallgatni fáj.

Jellemzően, ahogy nőnek a különleges gyerekek ez a különbség, és vele együtt a magányosság egyre inkább nő.

Hogy mi a megoldás, azt még én is keresem.

Én a következő stratégiákat látom magam körül:

1. Ahová a gyerek jár fejlesztésre, vagy speciális óvodába, iskolába onnan szereznek új, hasonló helyzetben lévő családi barátokat.
2. Maradnak az online közösségeknél, Facebook csoportoknál
3. Ha megmaradt a tágabb család, oda vonulnak vissza, az energiákat oda teszik, onnan nyerik
4. Minden gyereknek megvan az erőssége. Ha ezt megtaláltuk, és arra erősítünk, ez a hobbi is kitermelheti a családi baráti kört (ez a megoldás később érik be).
5. Az anyának is fontos, hogy legyen valamilyen hobbi-szerű elfoglaltsága (fessen, kerámiázzon, táncoljon, akármi), és sportoljon, amely szintén kitermelhet egy saját baráti kört.
6. És nagyon remélem, hogy minden SNI anyának megmarad legalább 1-2 közeli barát, aki túl tud nézni a külsőségeken és nem neveletlen gyereket, a futkosást látja, nem a jajj de rossz szegénykeneket, hanem azokat a harcos, erős, értékes embereket akikké nőttünk az úton.

Vagy lájkolj minket a Facebookon!