Nem, nem olyan, mint az Óz a nagy varázslóban beleesni egy sötét és ismeretlen lyukba. Inkább olyan mint Harry Potterként kapni egy varázs-szemüveget: hirtelen minden perspektívába kerül, része leszel egy titkos világnak és a varázs szemüvegeddel pontosan át fogsz látni embereken, helyzeteken. A szemüveg segít meglátni a jót és elkerülni a rosszat. Ahogy telik az idő és belejössz rá fogsz jönni, hogy varázserőd is van: csodát vagy képes tenni.

Persze nem mindent leng be a csillogó varázspor: bizony sokszor nehéz, fárasztó és főleg az elején magányos harc ez. Meglepően magányos: hirtelen egy légüres térben találod magadat. Én mindig is nyíltan beszéltem a problémáinkról, egyáltalán nem éreztem vészesnek, szégyellni valónak meg végkép nem. Éppen ezért sokként ért, hogy elveszítettük az ismerőseink nyolcvan százalékát, a barátaink felét és bizony a családból is lemorzsolódott, vagy igencsak perifériára került pár számunkra nagyon fontos ember.

Kellett egy év amíg megtaláltuk az új helyünket, az új társaságunkat, amíg feldolgoztuk a történteket. Nem a diagnózist, én továbbra is nagyon szerencsésnek érzem magunkat, hogy a problémánk kezelhető és fejleszthető, hanem a reakciókat. De nem adtuk fel egy percig sem és kerestük a megoldásokat: találtunk új barátokat, közösséget, jobban értékeljük a megmaradt régieket, kialakult a fejlesztési terv az új rutinunk és elkezdtek jönni az eredmények is.

A mai napig vannak napok, hogy sírok, hogy már délben azt nézem mikor ihatok meg egy pohár bort még az illendőség határain belül és van, hogy kiszököm az erkélyre bőgni. Nehéz a folyamatos aggódás a gyerekért, az egészségéért, a szocializációjáért, a jövőjéért, a nem alvás, a rosszkedvű reggelek.

És van, amikor bizony az én jövőmet kell elgyászolnom. Hogy terveimmel ellentétben 6 évre kiestem a munkaerő piacról, hogy valószínűleg nem fogok tudni 8 órában dolgozni, hogy a házasságomban ettől bizonyos szempontból számomra zavaró egyensúlytalanság alakul ki.

Számunkra a valódi nehézséget mégsem ezek jelentik, hanem a segítség hiánya, mert nagyon kell hogy néha ki tudjunk szakadni a robotból. Az SNI gyermekeket nevelő családok ugyanis gyakran maradnak magukra – ritkán látott nagymama – menekülő bébiszitterek.

Mégsem csak sötét órák vannak: hanem rengeteg eredmény, büszkeség, megható pillanatok, hihetetlenül elfogadó és támogató – igaz sokszor online – közösségek, anyabarátságok.

Abban a sorsfordító egy évben nem csak az életünk, de én is megváltoztam: korábbi problémáim perspektívába kerültek, nagyjából minden korábbi félelmemet leküzdöttem, az életem letisztult, jobb ember lettem. Megtanultam értékelni az apróságokat, boldogságot találni kis dolgokban is, nekem nem kell küzdeni a mindfullness megtalálásért, én már rég túl vagyok rajta.

Részese lettem egy  titkos világnak az SNI anyák és fejlesztőik számodra láthatatlan, de nagyon is valós világának. És ez a világ szép: tele van kedvességgel, elfogadással, támogatással, nyitottsággal és rengeteg humorral. Büszke vagyok, hogy ennek a világnak részese lehetek, hogy én is segíthetek másoknak, ahogy nekem is segítettek, hogy én minden nap láthatom, hogy vannak jó emberek és szépség a világban.

Talán éppen ez az oka, hogy az SNI gyermekek és szüleik gyakran kerülik az integrált oktatást, óvodát, iskolát. Titkos kis világunk ugyanis biztonságos, nincs csúfolódás, nem sérül az önbizalom, hiszen mindenki hasonló problémákkal küzd. Talán ha ez a kis titkos világ nem lenne többet titkos az integrált oktatás is biztonságossá válhatna. 

>>Olvasol? Akkor kérlek lájkolj minket a Facebookon is, ugyanis szeretnék szakértőket meghívni és ehhez kellenek a számok.