2019. jan 17.

Beszéljek-e a gyereknek a diagnózisáról?

írta: Zűrzavaros Család
Beszéljek-e a gyereknek a diagnózisáról?

Sok szülőben merül fel a kérdés, hogy elmondja-e a gyerekének, hogy ő más? Nos az egyértelmű válasz erre az, hogy igen. Én felnőtt korban kaptam diagnózist, de egész eddigi életemben tudtam, hogy valamiben különbözöm, úgy éreztem bénább vagyok, nem tudok úgy megcsinálni dolgokat, elfelejtek, elejtem őket, nem tudok tolatni, nem bírom a zajt (vagy adott esetben, azért szerez nehezen barátokat, mert autista, vagy felejt el mindent és kapkod össze vissza mert figyelemhiányos..  stb). Számomra és rengeteg más felnőttként diagnosztizált ember számára felszabadító érzés volt a diagnózis megszerzése: mert már tudjuk, hogy mindez miért van, hogy nem bénák vagyunk, csak vannak bizonyos nehézségeink, és mert ez egy kulcs is önmagunkhoz. Egy ADHDs, vagy autista ember számára a diagnózis gyakorlatilag egy instant önismereti válaszcsomag. És persze megoldási útmutató is.

Szerintem az egyetlen ok, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet az SNI, vagy a neurológiai különbözőség rossz PR-ja (sajtója). Neurológiai különbségekről kizárólag a „rossz magaviseletű iskolások”, vagy a gyógyító (tehát ez egy betegség) történetek kapcsán hallunk. Aki követi a blogot, már nyilván rájött, hogy én nem így gondolom: én a a neurológiai sokszínűségben hiszek, abban, hogy okkal működünk kicsit máshogy, hogy kiváló vadászok (ADHD, SPD), és elmélyült tudósok voltunk (ASD), merész vezetők és újítók (ADHD), akik előre vitték a világot. De ez a jelenlegi világ (már vagy 150 éve) nehéz környezet az átlagostól eltérőknek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem teszünk meg mindent a fejlesztésért, az alkalmazkodásért, csak azt, hogy ennek az előnyeire koncentrálunk és nem érezzük kevesebbnek magunkat.

Mivel én a sokszínűségben őszintén hiszek, tudom ezt képviselni a gyerek felé is. Így nálunk soha nem került sor nagy beszélgetésre, ha felmerül a téma nyíltan beszélünk róla, mint egy tulajdonságról, ami a mi családunkban amúgy tipikus.

diagnozis.jpg

De pont a környezet negatív megítélése miatt sokan félnek erről beszélni a gyereknek és persze a környezet elől is elhallgatják. Lehet-e egyáltalán a gyereknek elmondani és a környezetet kihagyni? Szerintem nem, hiszen a kisebb gyerek elmondja másnak, ha pedig a nagyobb gyereket arra kérjük, hogy erről hallgasson, akkor ebből azt szűri le – tévesen – hogy ez valamiféle szégyen, hiba. 

De nem csak én gondolom úgy, hogy erről szabad és kell is beszélni: az autista gyermekekre specializálódott gyermekpszichiátar, Dr Glòria Durà-Vilà (https://modalitypartnership.nhs.uk/self-help/livewell/topics/autism/talking-to-your-child-about-their-autism), vagy Patricia Collins, PhD, akár dr Terry Dickson (https://www.webmd.com/add-adhd/childhood-adhd/features/adhd-talking-to-child#1) mind egyetértenek velem.

Elmondjuk, de hogyan?

Az igazság az, hogy ezt valószínűleg nem csak egyszer fogod a gyermekednek elmondani, hanem ahogy nő, mindig az adott szintjének megfelelően, a konkrét kérdése kapcsán, de többször kell majd beszélgetned vele. A fenti orvosok abban is egyetértenek, hogy a nyílt kommunikációt nem lehet elég korán kezdeni, már két évesen is lehet erről beszélgetni a gyerekkel. Jó, jó, de hogyan?

  1. Mielőtt leülnél beszélgetni nagyon fontos, hogy a család minden felnőtt tagja, megértse, hogy pontosan mit is jelent ez a diagnózis, hogy milyen pozitívumokat hoz magával, hogy mi az amit erősíteni kell majd. És fontos, hogy a megértést már kövesse egy elfogadás is. Hiszen a diagnózis után a szülőnek is végig kell mennie egy gyászfolyamaton, amikor elsiratja azt az átlagos gyermeket, akit elképzelt és elfogadja azt a fantasztikus gyermeket, aki itt ül előtte. Én azt javaslom, hogy először tájékozódj, beszélgess más szülőkkel és ha már te békében vagy, akkor beszélgess a gyerekkel.
  2. Nyugodt időszakban, nyugodt körülmények között beszélgessetek, kirándulás közben, vagy otthon amikor más nem vonja el a figyelmét, de nem is kerítünk neki nagy feneket, nem ülünk le mereven a konyhaasztalhoz. Az sem baj, ha kicsit spontánul alakul, ha már fel vagy készülve és kérdez valami ide vonatkozót, akkor ott helyben beszélhetsz vele erről.
  3. Meséld el neki, hogy vannak így, meg úgy működő emberek, és hogy mindenkinek vannak nehézségei, lehet, hogy ő nehezebben figyel tartósan, de van aki meg szemüveges. Lehet, hogy neki nehezebb a beszéd, de sokat gyakoroljuk és akkor jobb lesz, ahogy a másik gyereknek meg nem megy úgy a bringázás/matek/foci/rajz mint neki, neki meg azt kell gyakorolni. Mindenki másmilyen, van akinek ez nehezebb, van akinek meg az. Az a szerencse, hogy ami nehezebben megy, abban van segítség, és gyakorlással, a segítségek kiaknázásával fejlődhetünk.A diagnózis okozta nehézség mellett mindig emeld ki a pozitívumokat is. Mint ahogy az ADHD-s nem bír megülni, és nehezen figyel, viszont nagyon kreatív, szuper problémamegoldó, rengeteg jó ötlete van és többnyire nagyon jó vezető is – vészhelyzetben nélkülözhetetlen.
  4. Nincs egyedül: nagyon sokan élnek SPD-vel, ADHD-val, és Autizmussal. Hozz példát a családból, az általa is is mert emberek köréből: Walt Disney, Einstein, Phelps, Elon Musk, Bill Gates (feltételezett), Adam Levine stb. Beszélgessen el más érintett felnőttel a családból, számára ez mit jelent, hogy oldotta meg.
  5. Legyen ez egy kötetlen beszélgetés, nincs ciki kérdés, minden kérdésére válaszolj.
  6. Ne légy csalódott, ha egyelőre nem érdekli ez az egész. Meg kell emésztenie, később biztosan vissza fog térni rá.
  7. És még egy (számomra a legnehezebb): ne hagyd, hogy a gyerek a nehézségét kifogásként használja. A diagnózis nem egy kifogás, hogy ne kelljen házit írni, rendet rakni, vagy egyedül felöltözni (esetleg később,vagy csak segítséggel, de ha tudja, akkor egyedül). Csak azért mert nehéz még meg tudjuk csinálni.

>>OlvasolAkkor kérlek lájkolj minket a Facebookon is, ugyanis szeretnék szakértőket meghívni és ehhez kellenek a számok.

 A cikkeket szerzői jog védi. Ha hivatkozol az első bejegyzést használd és utána linkelj át, vagy keress meg és kérdezz rá! 

Szólj hozzá

hasznos diagnózis psziché tabudöntögetés